Equilibrio instabile

Én úgy érzem – bár lehet, csal az érzetem -, hogy az idei nyár elkényeztet bennünket tiszta kék éggel, verőfényes napsütéssel, jó meleggel. Még a diófák is magukhoz tértek a húsvéti fagy után, pedig akkor nagyon szomorúan feketéllettek. Kimegyek a piacra, ott is ennek bizonyítékát látom: a tékozló nyár annyi mindent érlel, lehetetlenség bármit is megunni. Milyen igazságtalanság - már ha beszélhetünk a természet esetében igazságtalanságról -, hogy 3-4 hónap alatt ennyi minden friss, roppanós, lédús zöldséget és gyümölcsöt ehetünk, aztán meg hónapokon át csak arra emlékezünk… most 180 Ft-ért éppen csak hozzám nem vágják a paradicsomot, télen meg 6-800 Ft-ért próbál elcsábítani a holland vízkultúrás paradicsom, de amilyen az íze, többet ér, ha felakasztom a karácsonyfára…

most viszont, augusztus közepén, egyszemélyes karaván módjára hordom haza a sok finomságot, a két 17 hónapos ikerlányom szerencsére a favorit tésztával holtversenyben, két kézzel tömi a szájába a paradicsomot, uborkát, sárgadinnyét, barackot.

Tegnap délután éppen az egyik kislányt szoptattam, délutáni alvása után, közben meg, gyakorlatias anya lévén, azon tűnődtem, hogy is pakoljam át a hűtőt, hogy beférjen a sok zöldség-gyümölcs, amit délelőtt vettem a piacon. Például a hűtőajtó tojástartó részébe kipakolhatnám a tojást. Hm, de az a fakk csak 6 darabos, a hagyományos magyar tojásos doboz meg 10, ez nem megoldás. No, itt el is akadtam, hogy vajon magyar embernek magyarországi gyár miért ilyen tojástartót tervez a hűtőjébe? vagy ez amolyan „ócsítás”? régen 10 darabos volt, de rájöttek, ha lecsalnak 4 lyukat, ezen lehet spórolni legalább 1 Ft-ot? vagy mindig is 6 darabos volt az a nyavalyás fakk?

ezen nem is merengtem tovább, de bevillant, bizonyára nem messze az idő, amikor majd a tojásos dobozokat áttervezik, és csak 9 tojás lesz egy dobozban. De hát, gondolkoztam tovább – a lányom boldogan fújtatva szopizott közben -, csak nem tesznek ilyen zsiványságot? A tojásos doboz 10 darabos, a hülye is tudja, ezen változtatni nem lehet. Na… ácsibácsi… változott már pár dolog, amiről azt hittük, az úgy van, definíció szerint… itt van a cigi, ugye, ami a kerek 20-ról a nevetséges 19-re szegényedett. Mondjuk a cigiért nem kár, legfeljebb, hogy így még nagyobb a környezetszennyezés, mert hát a dohányos ugyanannyit akar szívni, mint eddig, csak most még 5%-kal több csomagolás szennyezi a földet… meg ott a „tízes” zsepi, ami egy ideje bizonyos gyártóknál „kilences”… hogy a holló vájja ki a szemüket…

… ez utóbbi ízes szólás meg azért jött, már a szoptatást befejezve, a hirtelen ihlet által billentyűzet elé vezérelve, mert pár napja rájöttem, hogy olvastam én már Merlét, James Jonest, Salingert, Umberto Ecot, Dumast, és sorolhatnám, de magyar írótól még alig valamit, és rettenetesen összeszégyelltem magam, mert én olyan magyar vagyok, akinek nem csak az olimpia idején dobog a szíve a hazájáért, és eleddig valami kamaszkorból rajtam ragadt lázadás miatt szaladt át a szemem a magyar írók könyvein, mikor olvasnivalót kerestem a polcon, pedig akad ott bőséggel, abból a régi, bordó textilkötéses sorozatból…

egyszóval, pár nap alatt kiolvastam Móricztól az „Egy boldog ember”-t, mert megtetszett a címe, itt a sok ezoterikus tanító között, vajon tud-e nekem újat mondani Móricz? Hát tudott… mégpedig, hogy ha panaszkodásra adnám magam, hogy sok a munka az ikrekkel meg a háztartással meg a főzéssel, akkor gondoljak gyorsan a régiekre, akik 4-kor keltek, „a barom elé vetni”, és folytatták este 11-ig, kukoricatisztítással feküdve, és nem kettő gyerek lábatlankodott alattuk, hanem 6-7…

és szintén Móricz miatt, az az egy szó jut eszembe ezekről az „ócsító” cégekről, hogy zsivány, csak ezzel inkább a régi zsiványokat sértem, az a baj….

Munka utáni lazításként a kádban henyéltem, nem túl forró vízben.

A víz, a tisztaság, a takarítás

Régóta észrevettem, hogy a mosakodás és a takarítás nemcsak a testemre és lakásra van jó hatással. A zuhanyozás újjászületés, minden alkalommal. A tiszta, rendes környezet békét ad. Fürödj meg, mosd meg a fogad, igazítsd meg a hajad, vegyél fel tiszta ruhát, rakj rendet. Rögtön tettrekészebb leszel.

Azon kaptam magam, hogy pokoli rossz kedvem van. Bármi jó, amire gondoltam, a legkevésbé se villanyozott fel. Úgy éreztem, legszívesebben befeküdnék egy ágy alá és ott lennék időtlen időkig. Egy ideig tudattalanul átadtam magam ennek az érzésnek. A kínnak. Szenvedtem. Nyűglődtem. Bár a nyűglődés túlságosan aktív tevékenység ahhoz a kínlódó rongybabához képest, ami én akkor voltam.

Az a baj ezzel a szenvedéssel, hogy tulajdonképpen néha jó. Ezt például nem értem.

Jó sok idő múlva, egy isteni pillanatban ráébredtem arra, hogy mit csinálok. Itt fekszem a kádban, és ok nélkül szenvedek. Merthogy semmi nyomós okom nincs rá, hogy előadjam itt a szerencsétlent. Szégyellni is kezdtem magam. Miért vannak ilyen pillanatok?

Oda jutottam, hogy azért, mert ember vagyok. És mint ilyen, van tudatom. A tudatnak meg van tudatállapota. És ha nem vigyázok, akkor képes rajtam uralkodni. Az én tudatom. Az uralkodik rajtam. Elképesztő.

Meg kell zabolázni a gondolatokat. A gondolataimat, amelyek azért vannak, mert ember vagyok. Tulajdonképpen ez a legvarázslatosabb dolog a világon, hogy vannak gondolataink. Felfoghatatlan, és mégis vannak.

Nem tudom, az állatoknak vannak-e gondolataik. Úgy tűnik, a kutyámnak vannak. Mert különben miért tűnne néha úgy, mintha meg lenne sértődve. Ehhez kell tudat? Istenem, mennyi mindent nem tudok még.

Gondolkodom tehát a gondolkodásról. Nagyon nehéz semmire se gondolni. Volt már ilyen: ha kezdő meditálóként néha sikerült, fantasztikus élmény volt. Jelenleg, a kádban fekve, nem sikerül. Teljesen rákattantam a témára. Hogy miként befolyásol bennünket a tudatunk, ha nem tudjuk féken tartani.

Ugyanis ahogy rájöttem, hogy csak úgy l’art pour l’art szenvedek, egyből elmúlt a szenvedésem. Sőt, széles jó kedvem lett. Hirtelen vidáman és élettel telve néztem körül a fürdőszobában. Megörültem, hogy a futóvirág mennyi új üde zöld levelet hozott, hogy ez a késő délutáni fény milyen különösre változtatja a fal színét, hogy milyen szép barna a bőröm, most hogy nyár van, de még annak is, ahogy a tusfürdők sorakoztak a kád szélén.

Ezen ismét elmerengtem egy sort.

Szóval csak rajtam múlik a hangulatom. Ez a helyzet. A sok butaság, ami előtte rossz kedvet csinált, most jelentéktelen semmiségnek tűnt.

Én magam csinálom a rosszkedvemet.

Ámbátor vannak emberek, akiken nem látok ilyesmit. Ők már képesek a tudatukat irányítani? Vagy nincsenek is gondolataik. Boldogok a lelki szegények, ahogy már régóta megírták.

Jobb lesz nem a könnyebb megoldást választanom, és a lelki szegényekre irigykednem. Hanem nekiállni és kőkemény munkával hasznos és igaz dolgokra fordítani tudatomnak hatalmát.

.......

Mindennek tetejébe, ettől az előttem álló feladattól még vidámabb lettem.

Soha ne hidd, hogy mindent tudsz már, ami ehhez az élethez kell. Soha ne hidd, hogy mindaz, amit tudsz, az igaz, és megállja a helyét. Soha ne hidd, hogy ha valami véleményed szerint jól működik, akkor nincs más mód, amitől legalább olyan jól ne működne. Lehet, hogy nincs. De próbáld ki. Kialakult életrended van? Ez így jó, úgy gondolod. Ne hidd, hogy csak úgy lehet. Olvass, beszélgess, szemlélődj. Meglátod, másképp is lehet. Lehet, hogy jobban, mint most.

Ne adj tanácsot, csak ha nagyon akarják a tanácsodat. A tanácsod neked szól. A te tanácsod kárt okozhat másnak. Soha ne hidd, hogy ahogy te élsz, úgy él más is, és a te érzelmeid a mások érzelmei is, és a te reakcióid az ő reakcióik. Ezért óva intelek attól, hogy tanácsot adj. Mondd el, mi a véleményed a helyzetről. Olyan álláspontot mutatsz meg, amire a másik nem gondolt. Segítesz ezzel neki, mert kiszakad a saját világából, a saját igazából, a saját véleményéből. Majd eldönti, alkalmazható-e a te világlátásod rá.

Ne fogadd el, amit ajánlanak neked, amit rád akarnak tukmálni, amilyen gondolatot a tiédnek akarnak elismertetni. Ne legyél elutasító sem. Kérj időt. Gondold át. Nem kell válaszolni azonnal. Rengeteg dolog eszedbe juthat. Eszedbe juthat, hogy nem biztos, hogy igazad van. Célszerű ezt mindig szem előtt tartani. Még amikor a legnagyobb igazad is van, akkor is nagy az esély, hogy egy kicsit nincs igazad. Ne szégyelld elismerni. Ne tegyél olyat, ami miatt silánynak érzed magad, rögtön abban a pillanatban. Ha ilyet teszel, azonnal tedd jóvá. Ne engedd, hogy megmaradjon a Rossz. Ne hidd, hogy bármi jó kisülhet az elhallgatásból. Az elhallgatás visszaüt. Olyan helyen, ahol nem várod. És akkor már késő.

Ne félj kinyitni a szád. Ha úgy érzed, ezzel a másik javára válsz. Ne nyisd ki a szád, ha csak a saját sértődöttségedet akarod kimondani. Nyisd ki, és legyél jobb tőle. Legyen jobb tőle a másik is. Úgy mondd, hogy megértse. Úgy mondd, hogy ne támadást érezzen. Ne bántsd feleslegesen. Visszaüt az is.

Beszélgess. Sokat. Először mindenkivel. Pár percet legalább. Ha olyanra bukkansz, akivel jó beszélgetni, akkor folytasd tovább. Minden pillanatban változol. Ne félj attól, hogy megváltoztasd a véleményed. Ettől nem leszel puhányabb. Nem hiszek abban, hogy aki megváltoztatja a véleményét, az rosszat tesz. Alkalmazkodik. Felismeri, hogy nem úgy vannak a dolgok, ahogy ő azt eddig elképzelte.

Ne kövesd a szülői példát változatlanul. Ne hidd, hogy azért, mert ők a szüleid, és ők úgy csinálják, azért az a jó. A legnagyobb tisztelet mellett, gondold át, miért követed az ő példájukat. Jó az neked úgy? Ők miért úgy csinálják? A gyerekkorodban belédégetett mintákat irtsd ki gyökerestül, ha haszontalannak ítéled őket. Ez nagyon komoly munka. Sokáig és a legfogékonyabb időszakodban hatottak rád, már-már azt hiszed, ahogy ők csinálják, azt úgy KELL csinálni, eszedbe se jut, hogy másképp is lehetne. Ezeket a legnehezebb kitépni, mert a testeddé-véreddé-lelkeddé váltak azok a szokások, amiket tőlük tanultál. Azt hiszed, az te vagy, azt te úgy csinálod. Nem, azt ők csinálják úgy. Az se biztos, hogy nekik jó úgy. De belerögzültek abba a szokásba, és tényleg azt gondolják, nincs más. Jól teszed, ha néha elgondolkodsz azon, mit és miért teszel úgy, ahogy teszed. A rutin veszélyes. Néha nem, de gyakran igen. A rutin azért veszélyes, amiért jó is. Mert nem igazán kell odafigyelned. De ha nem figyelsz oda, amit csinálsz, az veszélyes lehet.

Figyelj oda, amit csinálsz. Nagyon nehéz. De megéri. Lehet, hogy hamarabb végzel, ha odafigyelsz. Agyad és kezed egy ritmusra járjon. A sikerhez kell, hogy odafigyelj.

A sikerhez az is kell, hogy akard. Ez is nehéz. Tényleg akarni. A legnehezebb, akarattal akarni. Ez gyakorlatilag lehetetlen. Az akarásnak belülről kell jönnie, belső késztetésből.

A belső késztetés forrása a hit. Hinni nem olyan nehéz. Elhinni, hogy képes vagy rá. Mennyi mindenről hiszed, hogy nem vagy képes rá? Köznapi dolgok. Amire pedig rágóta vágysz, amit szeretnél. Hidd el, hogy képes vagy rá. Mosolyogj egyet, és érezd, benned van már a hit. Onnantól kezdve, hogy ezt érzed belülről, valóban akarni is fogod, amire eddig csak vágytál, de nem sikerült. Lásd be: a hitet akarattal megkapod. Az akaratot nem. Akard, amiről már hiszed, hogy képes vagy rá. Azon nincs is tovább mit gondolkodni. Ott vagy a siker útján, és eléred a célodat.

Nem akarsz valamit igazán, ha rendszeresen elfeledkezel róla, és a célhoz vezető útról rendszeresen letérsz. Akkor ez nem az, amit te igazán akarsz. Ezen alaposan gondolkodj el. Ez mutatja meg, mit is akarsz. De ha rájöttél, hogy mi az, amiről úgy gondoltad, igazán akarod, és most kiderül, hogy nem is akarod, az is nagyon jó. Akkor kiderülhet, hogy pont az ellenkezőjét akarod. Meglepő lehet, de jobb elfogadni. Az fog megvalósulni, amit akarsz. Nem biztos, hogy tetszeni fog, amit így megtalálsz. De fogadd el: és ha elfogadod, előfordulhat, hogy abban a pillanatban megindul a kedvező folyamat. Így már egy érthető dologgal nézel szembe. Kiderül, nem mumusod van, csak nem tudtad, milyen fegyvernemet használj, mert nem tudtad, ki az ellenfél. Most már tudod: küzdj, ahogy megkívánja az ellenfeled legyőzése.

Nem tudom tovább halogatni, hogy írjak egy úgynevezett recenziót néhány jó zenéről. Illetve fogalmam sincs, hogy a recenzió jó szó-e, de nekem ez jutott eszembe. Tegnap távolsági buszon ültem, és zenét hallgattam, és ekkor tört rám a vágy. A tökéletes zenei élmény érdekében elengedhetetlennek tartom, hogy távolsági buszon ülve hallgassam a zenét, mert a busz ringása bizonyos zenék hatását felerősíti. Autóban, nem vezetőként ülve ugyanez elérhető, csak nem olyan egyszerű valakit megkérni arra, hogy némán vezesse az autót, miközben én élvezem a zenét.

Ahogy elképzelem jelen írásomat, kicsit Umberto Eco Minimálnaplója jut eszembe, ami valószínűleg ordítóan nagyképűen hangzik, szeretnék is inventálni azonmód egy olyan smileyt, hogy „önironikus mosoly bújkál a szám sarkában”. A Minimálnaplóban zseniális írások olvashatóak például a faxgép helyes kezeléséről, vagy hogy miről ismerhető fel a pornófilm, és hasonló eszmefuttatások. Kedvenc könyvemben, a Zabhegyezőben olvastam azt a gondolatot, hogy az a jó író, akivel szeretnél beszélgetni, miközben a könyvét olvasod. Hát ez az Umberto Eco ilyen. Szerintem könnyesre nevetheti az ember magát vele.

No, visszatérve a zenére, nem bírom tovább visszatartani, hogy megosszam a világgal a véleményemet a U2 Achtung baby című albumáról, meg kifejezetten a Love is Blindnessről. Mivel a világ jelenleg a blogom olvasóit jelenti, a blogstatisztikámra pillantva sajnálkozva kell megállapítsam, hogy igen kicsi világról van szó, amin egyelőre semmilyen eszközzel nem tudok segíteni, mivel még nem robbantam be a köztudatba (ismét „önironikus mosoly bújkál a szám sarkában” smiley).

Úgy érzem, kicsit hosszúra sikerült a bevezető, illetve recenzióm írásának indoklása, ezért hozzá is fogok most már rendesen. Ez az album, az Achtung baby, egy mestermű. Minden egyes dal rajta, minden egyes hang tökéletesen rendben van. Szerintem a U2 ezután már árnyéka se önmagának, az összes ezután következő albumról se tudnék egy olyan albumot összeollózni, ami felér az Achtung Babyvel. Ami némiképp elkeserítő, figyelembe véve, hogy ez az album akkortájt jelent meg, amikor életemben először kezdtem járni egy fiúval, 15 éves koromban, most meg már 32 vagyok, szóval kis matek és kiderül hogy 17 éve nem adott ki a U2 egy igazán ütős albumot. Ez engem nem zavar egyébként, mert az kritizáljon, aki már letett az asztalra egy Unforgettable Fire-t, egy Joshua Tree-t, és legfőképp egy Achtung Babyt.

Nézzük a Love is Blindness-t. Valaki azt írta erről, hogy ehhez képest a With or Without You, ami szintén a világörökségem része, vidám úttörődal. Ezt csak azért, hogy elképzeljük a Love is Blindbess hangulatát. Mondom, biztos a busz ringatása is hozzájárul, de én ehhez fogható élményt maximum akkor tudnék elképzelni, ha egy 20 m magas szikla tetején állnék, alattam teljes természeti erejével morajlana a tenger, és a feljövő nap összes sugarát egyenként magamba húzva engedném át magam valami nagyon magával ragadó, magába szívó érzésnek. Minden egyes hang annyira ott van, ahol kell, az elejétől kezdve úgy érzem magam, mintha alámnyúlna egy irdatlan nagy kéz, a fejem kissé lelóg róla, a szemem fennakad, és a nagy kéz lágyan ringat, mintha a hullámzó tenger ringatna, de valahol mégis érzem magam alatt a szédító mélységet. Zseniális ez a szám, egyszerűen zseniális.

Általánosságban, Bono hangja szintén zseniális. Nem tudom, mi különbözteti meg fizikailag azt a hangot, ami egyszerűen csak szép és tiszta, attól, amelyik mindezeken felül még érzésekkel is telített. A Bono hangja tele van érzésekkel, tartalmas, ezernyi húron pendíti meg a lelkemet. Ezt felfogni nem tudom, csak érzem, és nagyon jól esik. Olyan, mint nyárestén meleg szellő simogatása a tarkómon. Beleborzongok.

A recenzió erről az albumról véget ér, azt hiszem a teljeskörű szó nem pontosan illik rá, de nekem ez jutott eszembe róla.

Ugyanígy, Robbie Williams Feel című száma is egy mestermű. Ezt a számot kötelezővé tenném a depresszióellenes küzdelemben. Minden nap kötelező lenne meghallgatni, illetve igény szerint, öngyilkos gondolatok fennforgása esetén, bármikor, szükség szerint. És nem kellene attól félni, hogy megunják. Minden egyes alkalommal, amikor azt hallom, hogy ’cause I’ve got too much life running through my veins, akkor fizikailag érzem, ahogy az a sok vér bennem ide-oda áramlik, és megtölti élettel a testemet, és mintha 3CPO lennék a Csillagok háborújában, és bekapcsolnának, a szemem elkezd villogni, a testrészeim megmozdulnak, és mennem kell, és csinálnom kell valamit, mert különben szétfeszít ennyi életerő. Igazi gerincbirizgáló élmény a második refrén, amikor valami effektet ráküldtek Robbie hangjára, ahogy azt mondja, hogy I’ve got too much life running through my veins, ettől az effekttől még jobban kitágul a világ.

Viva Bono, viva Robbie, viva viva la musica.

Én nem tudom miért kell mindig panaszkodni. Hallom ismerőstől, hogy összehasonlították Prágát és Budapestet és Prágában sokkal több turista van. Hm. Hogy lehet összehasonlítani a két várost? Azon kívül, hogy egy-egy folyó kettészeli mindkettőt, és egyik oldaluk lapos a másik dombos, sok hasonlóságot nem látok. Prága egy édes kis gyöngyszem, Budapest egy lenyűgöző nagy gyöngyszem. Akkor én meg azt mondom, hogy nekem meg egy lengyel azt mondta, hogy Budapest szebb mint Párizs. Ez is egy jó összehasonlítás.

Attól, hogy panaszkodunk egy sort, még nem lesz több turista. Talán akkor több turista lesz - bár ez se biztos -, ha mindenki, aki ebben a szakmában dolgozik, már csak a saját lelki üdvéért sem a – nevezzük egyszerűen – gazember stílust választja, hanem végzi rendesen a dolgát. Mindenkinek csak végeznie kellene a dolgát, úgy ahogy a költő mondja. Akkor nem lenne baj. A panaszkodással meg csak sulykoljuk az agyunkba, hogy nekünk milyen rossz. Hát így biztos rossz is lesz. Ha ebben hiszünk.

Ezen tűnődtem, ahogy felszálltam a metrópótló buszra. Az első ajtón szálltam fel, pont a vezetővel párhuzamosan álltam. Ahogy elindultunk, egyszeriben elfelejtettem a turistás dolgot. Gyermeki énem legmélye tört elő, ahogy elképzeltem, milyen lehet buszsofőrnek lenni. Az itt most nem számít, hogy gyerekkoromban lány lévén babáztam, nem pedig buszsofőr akartam lenni. Ment a busz, a villamossíneken, szép hosszú egyenes út, milyen jól csillog az aszfalt a napfényben. Merthogy nyár van, ne felejtsük el. Egész évben csak három hónapunk van, a nyarat birtokolni. Szép zöld fák kétoldalt. Szemem sarkából látom, ahogy a sofőr rugózik a székében, legalább 10 centiket fel-le, miközben azt az irdatlan nagy kormánykereket forgatja. Békés látvány volt, megnyugtató. Itt ez az ember, végzi a dolgát.

Azon kaptam magam, hogy a busz-szörfnek nevezhető játék kerített hatalmába. A busz-szörfölés lényege, hogy nem próbálunk meg mereven állni és minden bukkanón majd’ hanyattesni, hanem testünket rugalmasan, a busszal egy egésznek érezve, felvesszük a ritmust és minden egyes aszfalthullámot meglovagolunk. Egész jó kis szórakozás.

Éppen kezdtem megunni ezt az új sportágat, amikor a busz lefékezett a Keleti mellett, és pont egy troli mellett állt meg. A troli most ért oda, vezetője – egy 40 formájú nő – leállította, valószínűleg 5-10 perc múlva indul tovább a következő körre. Más látnivaló nem lévén, a busz jobb oldala a nőt kezdte figyelni, ahogy benyúl a bal felső ingzsebébe, és elővesz valami horgolótűnek látszó tárgyat, majd lehajol, és lássunk csudát, előhúz egy tenyérnyi kis valamit, és nekiáll horgolni.

Éreztem, ahogy a busz közönsége megbűvölten nézi a nőt. Micsoda ide nem illő de mégis felemelő látvány ez. Ahogy továbbindultunk, úgy éreztem, sok-sok szép emberi érzés vesz most körül lágyan.

A Blaha felé haladva arra gondoltam, hogy el kéne döntenem, hogy mi a jobb: nyáron a metróval gyorsan odaérni a célhoz, de a föld alatt megyünk, vagy pedig döcögősen a metrópótló busszal, viszont így meg annyi érdekességet látok. Ha nem csak kibámulunk az ablakon, aggódó-szorongó-ideges gondolatokkal tele, hanem szemlélődve, feledve gondjainkat. Úgyse a buszon fogjuk megoldani őket. Ezek a komornak tűnő, portól-füsttől szürke házak mennyire kedvesek lehetnek, ha meglátjuk rajtuk azt a kis erkélyt, borostyánnal befuttatva, virágokkal körberakva! Néha gombóc gyűlik a torkomba, ha látom, ahogy az idős néni locsolgatja a virágjait. Az idős emberek látványa mindig meghat, ki tudja miért.

Kószáló tekintetem megakad három buszon, egy szálloda előtt parkolnak. Német, olasz, szlovén. És minden reggel látok itt ilyen buszokat. Eszembe jut a turistahiány. Nem tudom.

Ahogy beérek munkahelyemre, szia helyett jó reggelttel köszönök a biztonsági őrnek. Milyen szép ez a magyar nyelv. Süt a nap, nyár van, szoknyában járhatunk, jó reggelt.

A legtöbb ember gyermekkorában szeretett fára mászni. Minden fa egy kihívásnak tűnt és okkal, ok nélkül megmásztad. Így van, nem? Emlékezz vissza. Aztán, ahogy múlnak az évek, leszoktál róla. Ha le akarod szedni egy fa gyümölcseit, már néha eszedbe se jut, hogy megmászd. Fogod a létrát, vagy esetleg csak az alsó alacsonyabb ágakat szeded. Néha felrémlik, milyen is volt gyermekkorodban, milyen is volt boldogan felérni a fa csúcsára, és szétnézni - de aztán azt mondod, nem vagy te már ehhez elég friss.

Néha pedig érdemes megint megpróbálni. Egyszer csak azt mondani, csak felmászok én erre a fára, és felülről leszedem a legpirosabb almákat. Például így.

Odaállok a fa elé, és szemrevételezem a helyzetet. A legtöbb gyümölcsfa általában megmászható. Néhány másodpercig eltűnődöm rajta, hogy milyen irányból kezdjem, és kicsit feljebb is tekintek, hogy utána melyik ágakat kapjam el. Aztán már el is indulok. Érzem magamban azt a gyermekkori lendületet, vágyat, és erőt, ami azt súgja: meg tudod csinálni, nem kérdés.

Ahogy elkapom az első ágat, már repülök is a következőre. Az első pár lépés gyorsan megy, mert azt alulról láttam, felmértem. Aztán néha meglepetések érnek. Egy ág csapódik a szemembe, amikor a legkevésbé se vártam. Ilyenkor megállok egy kicsit, megtörlöm a szemem, rájövök, nem történt komoly baj, és tudom, mehetek tovább. Van, hogy egy előre kinézett ág mégsem tudja megtartani a súlyom.

Ilyenkor villámgyorsan körbenézek, és felmérem a többi ágat, majd, akár az utolsó pillanatban a törés előtt, átlibbenek rá. Ebben az a jó, hogy a legtöbbször több lehetőség is kínálkozik, nem csak az, amit először kiszemeltünk. Lehet, hogy nem pont oda jutok, lehet, hogy nem teljesen felfelé megyek, de mindenképpen közelebb a csúcshoz.

Ha az ember a fáramászást szerettei körében műveli, ekkor általában lentről meghallja az édesanyja féltő kiáltását. Előfordulhat, hogy azt mondja, ne menj tovább, még leesel.

De valahogy ott, a már megkezdett úton, nem tűnik olyan félelmetesnek az egész, mint lentről. Ott tudom, hogy mindig csak eggyel kell feljebb menni. Csábításoknak is ki van ám téve az ember ilyenkor. Azt látom ugyanis, hogy még félúton sem vagyok, de máris sokkal szebb almákat tudnék szedni, mint amilyeneket a földről, vagy a létráról. De ekkor feljebb tekintek, és látom, hogy ott a csúcson mosolyognak rám a legszebb almák.

Azt is megtapasztalom, hogy némely ágak, amelyek elsőre biztosnak tűnnek, azok elhajlanak, mások pedig, amikben semmi bizalmam sem volt, stabilak, és megtartanak.

És egyszer csak megfogom az utolsó ágat, utoljára megvetem a lábam egy alsóbb ágon, és feljutok a fa csúcsára. Ott leülök – mert a fák csúcsa általában valahogy mindig kényelmes – és megállok.

Veszek egy nagy levegőt, és boldogan kifújom, még zakatol a szívem, amit a nem mindennapi mozgás okozott. De boldog vagyok. Elégedett. Feljutottam. Körbenézek, és ott vannak a piros almák. Ilyen szépeket lent még csak nem is láttam. Vannak ott is szépek, és akár be is érhetném velük – de ezek azért... megérik.

Lenézek a szeretteimre, és ők is örülnek, hogy feljutottam. Megkérdezik: na milyen odafenn? És most már nem mondják azt, hogy minek kellett nekem oda felmásznom. Örülnek. Na persze, van olyan is, aki azt mondja, hát neked sose nő be a fejed lágya, ő bizony sose menne fel, jó neki az az alma is, amit innen lentről szed, de ez nem számít. Ki így csinálja, ki úgy. Sőt. Néha így, néha úgy. Ez a legjobb az egészben. Mert néha meg úgyse érem el azt a legpirosabbat!:-)

Nem tudom, ez valami lelki defekt-e, de gyermekkorom olvasmányaiban mindig férfi főszereplőkért rajongtam. Tehát, hogy is mondjam, egyértelmű, hogy egy fiúnak a férfi hősök voltak az ideáljai, hiszen hozzájuk szerettek volna hasonlítani. Vajon más lányokkal hogy volt ez? Milyen regényhősökért rajongtak? Milyen olyan könyvek vannak egyáltalán, amiben nőnemű a főhős, és azzal jól lehet azonosulni?

Az én vonzódásom a férfihősökért vajon arra utal, hogy lelkemben fiú szerettem volna lenni, vagy éppenséggel korán jelentkező egészséges vonzódásomat fejezi ki?

Mindenesetre, transzszerű állapotban olvastam anno Az Egri csillagokat, a Monte Cristo grófját, a Winnetou-t... utóbbinál emlékszem, hogy eleinte Old Shatterhand volt az Isten, ma olyan Bruce Willis-formátumú hősnek képzelem el, majd bejött a képbe Winnetou, és hirtelen zavart éreztem monogámiára nevelő világunkban, most akkor melyik tetsszen, de nekem mind a kettő tetszik, ez a visszafogott, finom férfiasság, amit Winnetou képvisel.. ki is lenne jó Winnetou a gyermekkori énemnek, talán Keanu Reeves...

dehát közben újra és újra és újra elolvastam az Egri csillagokat, még ez a romantika, de közben hős és katona is a Bornemissza Gergő...

de az örök csodálnivaló, az kétségkívül Edmond Dantes, gondolom mindenkinek.. még jó, hogy akkoriban nem rontották el képzeletemet azzal, hogy filmen is megnézhettem, egyik később látott színész sem volt olyan jó, mint az Én Edmond Dantesem... If vára, meg a szökés, meg a kalózok, utána meg gazdag, és ő mindent tud, róla meg senki semmit, nahát ennyi izgalmat. Edmond Dantes is the Best.

Mintha egyszer egy női főhőssel is elég jó rokonságban lettem volna, volt egy olyan csíkos könyv, hogy Vilma doktorasszony. Ez az első magyar orvosnő életét meséli el - emlékszem, az orvosnő szót használja következesen a könyv, miközben már akkor is égnek állt a hajam tőle. Vilma először egy csóró szadistához megy férjhez (más néven: egy később tönkremenő kisnemeshez, aki a történeti kornak megfelelően kezeli Vilmát, vagyis, asszony, azt teszed amit én mondok), de Vilma kitalálja, hogy orvos akar lenni, ami akkoriban lázadásszámba ment, és kimegy Svájcba és valóban orvos lesz belőle, persze sok szenvedés és áldozat árán, de a lényeg, hogy milyen kitartó, és tud küzdeni, satöbbi - amire egy csíkoskönyvolvasó bukhatott akkoriban:-)

Vidéki születésű lévén, egy dráma megélni azt, hogy mennyi időt elvesz a tömegközlekedés Budapesten. Az autózás is, de azzal csak ritkán megyek. Tehát elsősorban azzal kellett szembesülnöm, hogy az egyébként is drága időmből minden nap minimum másfél órát azzal töltök, hogy munkába megyek és haza. Ez egyszerűen felfoghatatlan volt nekem, miután szülővárosomban ez nem téma. Ott, ha nem gyalog mentem, akkor biciklivel, mert az amúgy is jó dolog, ha meg akkora volt a távolság, akkor meg autóval, amikor már volt olyanom - de autóval végképp ott voltam szempillantásnyi idő alatt  bárhol.

Itt meg... hogy én ennyi időt haszontalanul töltsek...

Az emberek egy része zenét hallgat, de nekem az nem megoldás, mert amilyen szétszórt vagyok, belefeledkezem és elfelejtek leszállni. Másik része olvas, erről később. A legnagyobb része azonban értelmi színvonalának megfelelő gondolatokat forgat ilyenkor a fejében, bambán meredve ki az ablakon, mintha a százszor látott kirakatok vagy bérházak, esetleg a metróalagút fala bármilyen újdonságot tudna rejtegetni aznapra.

De az olvasás, az jó, mert gyorsan telik az idő, és legalább valami értelmeset csinálok. És a bkv-n való olvasás külön előnnyel is jár, legalábbis számomra. Én ugyanis általában úgy falom a betűket, mint valami gyorsétterembeli menüt, mert valahogy úgy esik jól olvasni. Ha lassítani akarok, akkor arra koncentrálok, és pár sor után rájövök, hogy fogalmam sincs, miről akarok ilyen alapossággal olvasni. Tehát, noha enni lassan szeretek, az olvasnivalót azt bizony falom. Így aztán az írás mondanivalója emésztetlenül halad át rajtam, és ugyan az olvasás aktusa élvezetes volt, de semmire sem emlékszem belőle.

A bkv-n való olvasás viszont valamiféle hagyományos francia étkezéshez hasonlítható, az egyes fogások között szünetekkel. Olvasok 8 percet, aztán van utána mondjuk 4 percem, amíg átszállok a következő járműre. Ez tálcán kínálja a lehetőséget, hogy átgondoljam, amiről olvastam, megemésszem végre rendesen, és az esszenciát képes legyek elraktározni.

Mióta így olvasom a könyveket, azóta nem történik az, mint régen: Egri csillagok tizenegyszer, Monte Cristo grófja négyszer, Winnetou istentudjahányszor...:-)

Csakazértis szerelem

Autózom,

Rádiót hallgatok

Hogy került elő ez a szám?? Te jézusatyaúristen

„Nekem ígért már a véletlen

Nem menekülsz el az életben

Elér bárhol a

Csakazértis szerelem”

Szóval csak úgy rutinből elkezdtem magamban fikázni a dalválasztást

Aztán valami sajgást érzek a szívem tájékán

Mi ez a furcsa, valami megfoghatatlan jó érzéssel kevert sajgás?

Vagy sajgással kevert jó érzés, nem is tudom

Mikor hallgattam én ezt a számot, hány éves voltam?

Hát vagy úgy tíz, körülbelül

Első Emelet, Kiki

Hogy fogjam meg amit érzek?

Ezt nem most érzem, ezt akkor éreztem, tízévesen

Megszólal a szinti, mintha lézerfények villódznának

Mármint érzem, hogy tízévesen így tűnt

Feltéve hogy tudtam, mi az a lézerfény

Meg valami kábult, mámoros érzés tölt el

De mégis fáj valahogy

Jó belemenni, átélni, mert nagyon erősen tör elő

De most mégis, fáj

Ez a mámor, ez a tízéves kislány mámora az Élet felé

Érzem, hogy ez a szám erős várakozással töltött el engem akkoriban

Valami Nagyot vártam én az élettől

Ahogy hallgatom ezt a kábító dallamot

A gitáros részt

Újra átélem, ahogy én abba régen beleborzongtam

Ki tudja, milyen nagy dolgot vártam az élettől

Tízéves voltam

„Kigúnyolhatsz és ellökhetsz

Az Északi-sarkig is elszökhetsz

Elér bárhol a

Csakazértis szerelem”

Ajj, sajog a szívem

Milyen nagy dolgot akartam én véghezvinni, nem tudom

Vittem én véghez eddig valami olyat, amit akkor érdemesnek találtam volna a Nagy Dolog fogalomra?

Nem mondom, sok szép dolgot megéltem már, és remélem még többet fogok

De hogy ilyenekről ábrándoztam-e, amikor ezt a dalt hallgattam

Azt nem hiszem

Sajnos

A sajgás azt jelzi, nem, nem ilyenekről

Talán a tízéves énem kimondatlan vágyai

Amiket se akkor, se most nem tudok még csak halványan se körvonalazni

Azok okozzák bennem a néha fellépő hiányérzést

Azt se tudom hova tenni