A legtöbb ember gyermekkorában szeretett fára mászni. Minden fa egy kihívásnak tűnt és okkal, ok nélkül megmásztad. Így van, nem? Emlékezz vissza. Aztán, ahogy múlnak az évek, leszoktál róla. Ha le akarod szedni egy fa gyümölcseit, már néha eszedbe se jut, hogy megmászd. Fogod a létrát, vagy esetleg csak az alsó alacsonyabb ágakat szeded. Néha felrémlik, milyen is volt gyermekkorodban, milyen is volt boldogan felérni a fa csúcsára, és szétnézni - de aztán azt mondod, nem vagy te már ehhez elég friss.
Néha pedig érdemes megint megpróbálni. Egyszer csak azt mondani, csak felmászok én erre a fára, és felülről leszedem a legpirosabb almákat. Például így.
Odaállok a fa elé, és szemrevételezem a helyzetet. A legtöbb gyümölcsfa általában megmászható. Néhány másodpercig eltűnődöm rajta, hogy milyen irányból kezdjem, és kicsit feljebb is tekintek, hogy utána melyik ágakat kapjam el. Aztán már el is indulok. Érzem magamban azt a gyermekkori lendületet, vágyat, és erőt, ami azt súgja: meg tudod csinálni, nem kérdés.
Ahogy elkapom az első ágat, már repülök is a következőre. Az első pár lépés gyorsan megy, mert azt alulról láttam, felmértem. Aztán néha meglepetések érnek. Egy ág csapódik a szemembe, amikor a legkevésbé se vártam. Ilyenkor megállok egy kicsit, megtörlöm a szemem, rájövök, nem történt komoly baj, és tudom, mehetek tovább. Van, hogy egy előre kinézett ág mégsem tudja megtartani a súlyom.
Ilyenkor villámgyorsan körbenézek, és felmérem a többi ágat, majd, akár az utolsó pillanatban a törés előtt, átlibbenek rá. Ebben az a jó, hogy a legtöbbször több lehetőség is kínálkozik, nem csak az, amit először kiszemeltünk. Lehet, hogy nem pont oda jutok, lehet, hogy nem teljesen felfelé megyek, de mindenképpen közelebb a csúcshoz.
Ha az ember a fáramászást szerettei körében műveli, ekkor általában lentről meghallja az édesanyja féltő kiáltását. Előfordulhat, hogy azt mondja, ne menj tovább, még leesel.
De valahogy ott, a már megkezdett úton, nem tűnik olyan félelmetesnek az egész, mint lentről. Ott tudom, hogy mindig csak eggyel kell feljebb menni. Csábításoknak is ki van ám téve az ember ilyenkor. Azt látom ugyanis, hogy még félúton sem vagyok, de máris sokkal szebb almákat tudnék szedni, mint amilyeneket a földről, vagy a létráról. De ekkor feljebb tekintek, és látom, hogy ott a csúcson mosolyognak rám a legszebb almák.
Azt is megtapasztalom, hogy némely ágak, amelyek elsőre biztosnak tűnnek, azok elhajlanak, mások pedig, amikben semmi bizalmam sem volt, stabilak, és megtartanak.
És egyszer csak megfogom az utolsó ágat, utoljára megvetem a lábam egy alsóbb ágon, és feljutok a fa csúcsára. Ott leülök – mert a fák csúcsa általában valahogy mindig kényelmes – és megállok.
Veszek egy nagy levegőt, és boldogan kifújom, még zakatol a szívem, amit a nem mindennapi mozgás okozott. De boldog vagyok. Elégedett. Feljutottam. Körbenézek, és ott vannak a piros almák. Ilyen szépeket lent még csak nem is láttam. Vannak ott is szépek, és akár be is érhetném velük – de ezek azért... megérik.
Lenézek a szeretteimre, és ők is örülnek, hogy feljutottam. Megkérdezik: na milyen odafenn? És most már nem mondják azt, hogy minek kellett nekem oda felmásznom. Örülnek. Na persze, van olyan is, aki azt mondja, hát neked sose nő be a fejed lágya, ő bizony sose menne fel, jó neki az az alma is, amit innen lentről szed, de ez nem számít.
