Nem tudom tovább halogatni, hogy írjak egy úgynevezett recenziót néhány jó zenéről. Illetve fogalmam sincs, hogy a recenzió jó szó-e, de nekem ez jutott eszembe. Tegnap távolsági buszon ültem, és zenét hallgattam, és ekkor tört rám a vágy. A tökéletes zenei élmény érdekében elengedhetetlennek tartom, hogy távolsági buszon ülve hallgassam a zenét, mert a busz ringása bizonyos zenék hatását felerősíti. Autóban, nem vezetőként ülve ugyanez elérhető, csak nem olyan egyszerű valakit megkérni arra, hogy némán vezesse az autót, miközben én élvezem a zenét.

Ahogy elképzelem jelen írásomat, kicsit Umberto Eco Minimálnaplója jut eszembe, ami valószínűleg ordítóan nagyképűen hangzik, szeretnék is inventálni azonmód egy olyan smileyt, hogy „önironikus mosoly bújkál a szám sarkában”. A Minimálnaplóban zseniális írások olvashatóak például a faxgép helyes kezeléséről, vagy hogy miről ismerhető fel a pornófilm, és hasonló eszmefuttatások. Kedvenc könyvemben, a Zabhegyezőben olvastam azt a gondolatot, hogy az a jó író, akivel szeretnél beszélgetni, miközben a könyvét olvasod. Hát ez az Umberto Eco ilyen. Szerintem könnyesre nevetheti az ember magát vele.

No, visszatérve a zenére, nem bírom tovább visszatartani, hogy megosszam a világgal a véleményemet a U2 Achtung baby című albumáról, meg kifejezetten a Love is Blindnessről. Mivel a világ jelenleg a blogom olvasóit jelenti, a blogstatisztikámra pillantva sajnálkozva kell megállapítsam, hogy igen kicsi világról van szó, amin egyelőre semmilyen eszközzel nem tudok segíteni, mivel még nem robbantam be a köztudatba (ismét „önironikus mosoly bújkál a szám sarkában” smiley).

Úgy érzem, kicsit hosszúra sikerült a bevezető, illetve recenzióm írásának indoklása, ezért hozzá is fogok most már rendesen. Ez az album, az Achtung baby, egy mestermű. Minden egyes dal rajta, minden egyes hang tökéletesen rendben van. Szerintem a U2 ezután már árnyéka se önmagának, az összes ezután következő albumról se tudnék egy olyan albumot összeollózni, ami felér az Achtung Babyvel. Ami némiképp elkeserítő, figyelembe véve, hogy ez az album akkortájt jelent meg, amikor életemben először kezdtem járni egy fiúval, 15 éves koromban, most meg már 32 vagyok, szóval kis matek és kiderül hogy 17 éve nem adott ki a U2 egy igazán ütős albumot. Ez engem nem zavar egyébként, mert az kritizáljon, aki már letett az asztalra egy Unforgettable Fire-t, egy Joshua Tree-t, és legfőképp egy Achtung Babyt.

Nézzük a Love is Blindness-t. Valaki azt írta erről, hogy ehhez képest a With or Without You, ami szintén a világörökségem része, vidám úttörődal. Ezt csak azért, hogy elképzeljük a Love is Blindbess hangulatát. Mondom, biztos a busz ringatása is hozzájárul, de én ehhez fogható élményt maximum akkor tudnék elképzelni, ha egy 20 m magas szikla tetején állnék, alattam teljes természeti erejével morajlana a tenger, és a feljövő nap összes sugarát egyenként magamba húzva engedném át magam valami nagyon magával ragadó, magába szívó érzésnek. Minden egyes hang annyira ott van, ahol kell, az elejétől kezdve úgy érzem magam, mintha alámnyúlna egy irdatlan nagy kéz, a fejem kissé lelóg róla, a szemem fennakad, és a nagy kéz lágyan ringat, mintha a hullámzó tenger ringatna, de valahol mégis érzem magam alatt a szédító mélységet. Zseniális ez a szám, egyszerűen zseniális.

Általánosságban, Bono hangja szintén zseniális. Nem tudom, mi különbözteti meg fizikailag azt a hangot, ami egyszerűen csak szép és tiszta, attól, amelyik mindezeken felül még érzésekkel is telített. A Bono hangja tele van érzésekkel, tartalmas, ezernyi húron pendíti meg a lelkemet. Ezt felfogni nem tudom, csak érzem, és nagyon jól esik. Olyan, mint nyárestén meleg szellő simogatása a tarkómon. Beleborzongok.

A recenzió erről az albumról véget ér, azt hiszem a teljeskörű szó nem pontosan illik rá, de nekem ez jutott eszembe róla.

Ugyanígy, Robbie Williams Feel című száma is egy mestermű. Ezt a számot kötelezővé tenném a depresszióellenes küzdelemben. Minden nap kötelező lenne meghallgatni, illetve igény szerint, öngyilkos gondolatok fennforgása esetén, bármikor, szükség szerint. És nem kellene attól félni, hogy megunják. Minden egyes alkalommal, amikor azt hallom, hogy ’cause I’ve got too much life running through my veins, akkor fizikailag érzem, ahogy az a sok vér bennem ide-oda áramlik, és megtölti élettel a testemet, és mintha 3CPO lennék a Csillagok háborújában, és bekapcsolnának, a szemem elkezd villogni, a testrészeim megmozdulnak, és mennem kell, és csinálnom kell valamit, mert különben szétfeszít ennyi életerő. Igazi gerincbirizgáló élmény a második refrén, amikor valami effektet ráküldtek Robbie hangjára, ahogy azt mondja, hogy I’ve got too much life running through my veins, ettől az effekttől még jobban kitágul a világ.

Viva Bono, viva Robbie, viva viva la musica.